|
2016-04-04 09:07:29, hétfő
|
| |
| |
Csépe Imre (1914-1972)
Csépe Imre a háború előtt kubikos, gyári munkás, iskolaszolga, később könyvügynök, színész, majd újságíró. 1936-ban írja első verseit, amelyek a jugoszláviai magyar lapokban, a Kalangyában és a Hídban jelennek meg, majd a Népszava, a Csillag, a Kanadai Magyar Újság, a Látóhatár, a Tiszatáj, a Délmagyarország s a szerb-horvát folyóiratok és lapok közlik. Munkái könyv alakban csak a háború után jelentek meg (Üzen a föld, versek, 1949; Májusi mezőkön, versek, 1952; Tarisznyás emberek, novellák, 1957; Fehér csönd, novellák, 1959; Termő porban, versek, 1961; Alkonyatban, novellák, 1962; Fordul a szél, regény, 1965). Az antológiák (Téglák, barázdák, Kalászok, Vajdasági ég alatt) szintén közlik költeményeit. Csépe autodidakta költő, "őstehetség", s ez többé-kevésbé magyarázatot ad fejlődésének zegzugos útjára és vargabetűire is. A harmincas évek végének fáradt polgári-entellektüel költészetébe rendkívül üde, friss hangot hoz, s az ösztönlíra áradásával lepi meg az irodalmi világot. Kiforratlanok és verstanilag "hibásak" ezek a versek, de a népdal-{93.}költő természetes lélegzetvétele élteti őket, az a spontán alkotóösztön és képalkotó erő, ami később az "urbanizált" Csépe lírájában mindjobban kifakul s mind erőtlenebb hullámokat vet. Korai versei a "fenéken maradók" önkéntelen panaszát szólaltatják meg, annak az embernek a baját, "ki kukoricát hetedén kapál, tarisznyáját nem mássza hangya, mert pipacsot vacsorál". A felszabadulás utáni évek irodalmi dresszúrájában ez a közvetlen, őszinte társadalmiság kötelező tendenciává és kijelölt irodalmi programmá merevedett, s ezen az úton el is tűnt Csépe költészetéből: a Termő porban című kötetben már alig van nyoma népballadás eredetiségének, s az egyéni hangot az epigonizmus, az "iskolázott" költő utánérzései váltják fel.
Csépe Imre: Halk vallomás
Itt,hol őseim alusszák álmukat
S virul felettük ezer virág,
Itt, itt akarok élni és halni!
Nem kell dicsével a nagyvilág.
Itt akarom befutni a sorsomat,
Mit kimértek rám a csillagok,
Hiába hívnak rejtelmesebb tájak,
Visszaintnek lángjukkal a pipacsok,
Visszahívnak a tarkavirágú rétek,
Fürtös akácok, langy-ölű mezők,
Illatos esték, símogató rónák,
Hol ölelni tudnak a temetők.
Ide köt az estéli harangszó,
Égkék szemével egy szőke leány,
A csöndes, kis, falusi házak,
Muskátlis ablakával valahány.
Ide ültetnek a beszédes öregek,
A házak előtti szuvas kis fapadok,
A lúdbőrző,félelmes mesék
S a mélytitkú,rózsaszín alkonyok.
Ide köt kék fátyolával a hajnal,
Láng kévéjével a deli dél,
A jegenye hegyén pihenő felhő,
Villámával a vihar, havával a tél.
Ide köt minden új és régi,
Öröm, bánat, élet és halál,
Vijjoghat fölöttem a vészmadár,
Gyáva bujdosót bennem nem talál.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csépe Imre |
|
|
|
Címkék: délmagyarország, eredetiségének, dresszúrájában, lélegzetvétele, társadalmiság, kiforratlanok, költészetéből, felszabadulás, visszahívnak, jugoszláviai, magyarázatot, entellektüel, költészetébe, alkotóösztön, visszaintnek, vargabetűire, fejlődésének, szólaltatják, tarisznyáját, iskolaszolga, rejtelmesebb, költeményeit, alkonyatban, utánérzései, népballadás, epigonizmus, verstanilag, természetes, folyóiratok, tarkavirágú, könyvügynök, tendenciává, autodidakta, kalangyában, őstehetség, áradásával, háború előtt, jugoszláviai magyar, szerb-horvát folyóiratok, háború után, harmincas évek, ösztönlíra áradásával, irodalmi világot, felszabadulás utáni, egyéni hangot, tarkavirágú rétek, estéli harangszó, szőke leány, beszédes öregek, házak előtti, jegenye hegyén, Csépe Imre, Kanadai Magyar Újság,
|
|
Offline
